A fenti képen egy táplálkozástudományi kutató látható, munka közben…

Újabban arról cikkeznek az újságban, hogy egészséges a disznózsír, nem veszélyesek a vörös húsok és a vaj, az egészségünk megőrzése érdekében ne együnk margarint, és olíva olajat (csak napraforgót). Mindez éles ellentétben áll azzal, amiről korábban az egészségipar véleményformálói igyekeztek meggyőzni minket. Mindeddig nem nyelhettünk le egyetlen falat abárolt szalonnát, sonkát vagy libatepertőt lelkiismeret-furdalás nélkül. Lehet, hogy mostanra fejlődött olyan szintre a táplálkozástudomány, hogy ráleltek az egészség Szent Gráljára? Eddig jóhiszeműen tévedtek, vagy csak előttünk ismeretlen érdekek és értékek mentén terelgettek minket az általuk kívánt irányba?

Ahhoz már hozzászoktam, hogy a magyar törvényi szabályozás lehetővé teszi a külföldi, de sokszor hazai élelmiszeripari hulladékok jó pénzért való árusítását. A Magyar Élelmiszerkönyv tág teret ad az esztétikusan csomagolt, ámde egészségromboló hatású és minősíthetetlen alapanyagokból készített termékek árusításának.

A táplálkozási tanácsokkal kapcsolatban egyébként is elég nagy a káosz és a tanácstalanság. Ember legyen a talpán, aki eligazodik a különböző ajánlások, iskolák és trendek között. Annak ténye azonban, hogy a korábbival homlokegyenest ellentétes, tudományosnak álcázott információkkal bombáznak minket, mégiscsak különös. A táplálkozástudomány önjelölt papjaival szemben csak az ad némi védelmet, hogy pénztárcánk és a rendelkezésünkre álló idő behatárolja azt, hogy mely élelmiszereket vásároljuk meg. Legjobb esetben kiragadunk az eszmerendszerükből egy nekünk tetsző információt vagy rémhírt, és megpróbáljuk azt beépíteni az étkezési szokásainkba.

Egyik kedvenc témám a só, amely valamikor gazdasági monopólium volt és háborúk folytak érte. Hippokratész óta tudjuk, hogy az ősóceánok vize, a magzatvíz és a vérünk sótartalma (pontosabban a nátrium és a kálium aránya) megegyezik.

Egy konteóban alapszinten jártas olvasó számára nyilvánvaló, hogy olyan sóval etetnek minket, ami méreggel van keverve, pedig alapvető lenne, hogy tiszta NaCl konyhasó kerüljön az ételeinkbe. A kereskedelmi forgalomban kapható sók nagy része ezzel szemben ismeretlen mennyiségű kálisót tartalmaz, ami nagyon veszélyes az emberi szervezetre. Az MSZ-01-10007-82 (Magyar Szabvány) szerint  minimum 97% NaCl konyhasót kell tartalmaznia mindegyik étkezésre szánt sónak, de KCl kálisó nem szerepel a fennmaradó maximum 3%-nyi egyéb komponensek között. A dolog szépséghibája, hogy a szabványt 2013 közepén visszavonták. Ettől függetlenül tény, hogy a kálisó nagy mennyiségben idegméreg, vizes oldatát egyes országokban a halálraítélteknek méreginjekció formájában adják be.

A só tehát NaCl - se több, se kevesebb, semmi KCl. Ezzel szemben szinte minden sót KCl-el kevernek. A természetben előforduló NaCl többletet a vesénk lekezeli, az étkezés során elfogyasztott bármilyen mértékű KCl-el szemben azonban teljesen védtelen, szervezetünkben felhalmozódva teret ad számos betegség kialakulásának. A csavar éppen az a dologban, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható káliumos sók vérnyomás emelkedést okoznak, muníciót adva a betegséggyártóknak. Ezzel igazolják azt, hogy sószegényen kell táplálkoznunk. Elhitetik velünk, hogy sóból a kevés az egészséges, melynek okán sóhiányos állapotba kerülünk, és nem állunk ellen a vírusoknak. Az 1970-es évekig napi 10-18 gramm (KCl-mentes!) sót fogyasztottunk, szemben a ma ajánlott 2-3 grammal szemben (egyes ajánlások szerint 0,2 gramm is elég).

A magyar lakosság tudtán és akaratán kívül nátriumszegény diétára van fogva, miközben csökken az egészséges NaCl bevitel, és nő a szervezet számára igen ártalmas KCl fogyasztás. A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a magyar lakosság számtalan betegségnek esik áldozatul, krónikus bajainkból- nemzőképtelenség, allergia, vesebetegség, magas vérnyomás- képtelenek vagyunk kilábalni.

Jó megoldás lehet a tiszta, nem kevert tengeri só vagy a Himalájai só, illetve a patikákban kapható gyógyszertári minőségű (Ph.Hg.VIII.) konyhasó. A gyógyszertári só-értékesítések terjedését jelezte, hogy 2011. február 11-én az országos tiszti főgyógyszerész megtiltotta a NaCl alapanyag „nem gyógyászati célú forgalmazását” a patikákban. Mindez furcsának tűnik egy olyan piacgazdaságban, ahol mindenre lehet árrést tenni, ezáltal hasznot realizálni.

A patikákban egyébként, „a saját érdekemben” nem engedik meg nekem, hogy Szent-Györgyi Albert hazájában aszkorbinsavat vásároljak 200 forintért. Helyette „csipkebogyóból kivont természetes C vitamint” kell vennem 3.800 forintért (összetevői: aszkorbinsav: 1000 mg, csipkebogyó: 25 mg, mikrokristályos cellulóz, karboxi-metil-cellulóz, magnézium-sztearát, szilícium-dioxid, hidroxi-propil-metil, származási hely: Kína).

A gyógyszertárban ugyanazon okokból nem adnak aszkorbinsavat (azaz C vitamint), amiért tiszta nátrium kloridot (azaz sót) sem, mert gyógyszerészeti alapanyag. Nem engedélyezett, és kész. Erről jut eszembe, szódabikarbónát sem lehet venni gyomorégés ellen, hiszen arra ott vannak a recept nélkül kapható méregdrága (mellesleg szódabikarbónát tartalmazó) tabletták.

Ami engem illet, én ezután is sózva eszem majd a margarint meg a zsírt (bár a liba jobb, mint a disznózsír), és csak azt vagyok hajlandó elhinni (de azt nagyon), amit a tükörben látok és a saját bőrömön tapasztalok. Változhat a tej, a tojás, a déli gyümölcsök, az ivóvizek, a liszt, a cukor, a kávé, vagy akár a tea megítélése, nem hagyom, hogy az aktuális trend alakítsa szokásaimat, továbbra is csak azt (v)eszem, amit szeretek.